Korán volt a reggel, nagyon.

Apa is azt kérdezte bő másfél hete amikor rábólintottam az állásra, hogy sokkal messzebb van-e mit az előző….nem is ez a gond. De igen, messzebb van, 2x annyi.

Szóval ami furcsa, az a korai munka. Még csak nem is a felkelés, hiszen aki ismer, tudja rendszeresen jártam majd’ egy éve a 6os misére….de hogy én alig egy óra alatt utazóképes állapotba kerüljek, majd újabb 30-40 perc múlva 100%-ban pörögve legyek a gyerekek között….háááááát.

A büféssel jóban vagyok, már tudja hogy szeretem a kávét. És az ára is kibírható. (Bár nyomába se ér drága jó kávéosztó Ágiénak….). de túlélésre jó. Ami gond, hogy 12 után bezár…ja és amikor én egyre megyek?!

De vissza a korai reggelhez. Mindenért kárpótolt a napfelkelte….eddig 5 évig max. napnyugtát láttam munkából jövet…. és ma, álltam a villamosnál, a hotelt gyönyörűen megvilágította a nap, miközben esett az eső. Kárpótolt a hajnali indulásért.

Aztán bent, már túl 4 órán és az ebéden összefutottam az ig. nővel. Ismét olyan mondat következik, amit csak volt kollégák értenek, sorry.

„De jó hogy mindig mosolyogni látlak!” (ma két hete ismer…)

Amikor pedig a napom végén beszaladtam még valamiért a terembe, és az a kisfiú, akinek nagyon sok gond volt a magatartásával, és sokszor rá is kellett szólni, szóval ő megkérdezte, hogy most akkor hazamegyek? Hát, igen, mondtam neki, már itt se vagyok. Egy „kár” volt a válasz.

Érti ezt az ember lánya?! Szegény, tényleg sok(k) volt nap végére, pedig olyan kis cuki feje van.