Elmaradás hegyek … de itt a szünet, írok ….

Sűrű volt az elmúlt pár hét … ahogy írtam, felszabadult az osztályunk.  Nyugi van, tanítunk, tanulunk, dolgozunk. És itt jönnek a felismerések. Hogy bizony vannak, akiknek az a munka, ami nekünk csak laza ismétlés, kőkemény munka …. és látom, szenved vele, de nem érti. Lemarad, elvész az alapfeladatokban.

És én állok, és nézem .. és hazajövök, és gondolkodom tovább. Mit, miért, hol rontottunk el? Elsőben, hogy gyorsan haladtunk? De nem, mindenkinél alaposabban, lassabban, megfogadtam a tanácsokat. Mind magyarból, mind matekból.

Tavaly voltam túl gyors? Nem voltam elég alapos a szorzótáblánál?

Hiszen hetente egy vagy kettő volt sok-sok gyakorlással. Nem, nem hiszem hogy gyorsak voltunk. Nem tudok mivel érvelni, a többség vette. És akkor megint a kérdés. Akkor mit rontottam el? Gond-e hogy a többséghez alkalmazkodom? Hiszen tavaly is, idén is láttam, a jobbak szinte szenvedtek, hogy lassan haladunk. Értem én, differenciálni kell. Próbálok is . De van egy komoly mennyiség amit mindenkinek tudnia kell….

Őrlődtem heteken át, és közben minden kolléga szólt, gond van, gond van, gond van ….

Aztán úgy döntöttem, segítséggel, és rábeszéléssel, ez már nem az én területem. Amit tanítóként megtehettem, nem volt elég.

Ha évismétléskor mindenki 4-5-ös dolgozatot ír, és csak egy gyerek elégtelent, illetve kettest, akkor ott valami más gond van. És nem csak matekból … nem tudom mit tehetnék …

Szerencse a helyzetben, hogy a szülő teljesen társam. Nem tudok jobbat, szakvéleményt kértem. De szembesültem a saját határaimmal, és ez iszonyatosan dühít. Hogy erre nem tudtak felkészíteni. Hogy ezidáig csak azt tanultam, láttam, hogy tanítjuk az „átlagot”.

És ha szeretnék továbbtanulni az több év. Erre se lehetőség, se pénz nincs. Maradnak a tanfolyamok, bízva a csodába, talán ott hallok valamit, ami segít.

Segít nekem, hogy tudjak minőségileg is segíteni azokon, akik valahol elmaradtak ….

Nem, nem csak ennyi történt az elmúlt hetekben, de ez az ami hétfőig betöltötte a napjaimat.

Túlvagyunk az első olyan fogadóórán, ahová behívattam azokat a szülőket, akiket kellett, és érdemi beszélgetést tudtunk folytatni. És elgondolkodtam azoknak a gyerekeknek a helyzetén, akiknek sose jönnek be ilyenkor a szülei. Mert minek is, hiszen nincs velük gond. Minek is??? Mert a gyerek azt érezné, fontos vagyok a szüleimnek. Akkor is, sőt, azért is mert kitűnő, vagy majdnem kitűnő vagyok. Mert jó vagyok, vagy pont azért. Mert nincs velem gond. És ez jó hallani. Vagy nem??? Anyukák, cáfoljatok meg! Csak időpocsékolás a fogadóóra, ha minden rendben?! Gyerekként Ti hogy emlékeztek? Nekem olyan jól esett, tudtam, veszi anya a fáradtságot, és végighallgatja a jót, és rosszat is ….