Jó, rendben, sokat beszélek. Ez van. Szériahiba. (Nem, nem félek a csöndtől, csak mindig van mondanivalóm.)

De hogy ezért még midig képes vagyok szívni….

A dolog úgy kezdődött…. valamikor, réges-rég amikor megtanultam beszélni, illetve ki tudja mikor is kezdődött….

Valahogy mindig sok mondanivalóm volt, tehát siettem, hogy adott idő alatt a legtöbbet mondjam….

De a dolgoknak van egy nagyon pozitív oldala is (vagy csak én tartottam eddig annak) …igen hamar szóra bírok másokat, és képes vagyok odafigyelve meghallgatni.. na és itt kezdődnek a dolgok… sajnos nem állok meg itt, hanem galád módon képes vagyok véleményt alkotni, és sajnos ezt ki is mondani…és ebből lesznek a kalamajkák.

Aztán a bizalmatlanság…. mint most is … igen, lüke voltam, nem kell mindig mindent kimondani… ó hányszor megkapom a páromtól is …. De késő bánat, eb gondolat…. sokszorosan megbántam. Valahogy kellene egy szerkezet, ami ilyenkor jelez…. fogjam  be a csőröm.

Sokat gondolkodtam a héten, jó-e hogy ilyen túlzott nyitottsággal, lazán kommunikálgatok, hogy  boldog-boldogtalannal hangot találok (na jó, addig míg nem élnek ezzel vissza) de azt hiszem nem bánom. Vigyázni kell, de nem, nem bánom.

És egy kis önirónia:

Egy nagyon kedves barátnőm, akivel együtt zarándokoltunk, egy nagyon korai ébredéskor szólt rám igen kómás fejjel, hogy tudok én ilyenkor is ennyit beszélni.